Bankból a Buddhizmusba, avagy egy városi nő Bhutánba megy

1997 szeptemberében Emma Slade, a Cambridge-ben végzett könyvelő Hong Kongban dolgozott egy pénzügyi alapkezelő cégnél. Dzsakartába vezetett a következő üzleti útja, mely megváltoztatott mindent.

A sorozatos találkozók után a négy csillagos hotelbe ment kifújni magát, ám mikor a szobájába készült belépni, egy fegyveressel találta szemközt magát. Az ember Emma mellkasának szegezte a fegyvert és beirányította a szobába, ahol módszeresen átkutatta a holmiját és az ékszereit. Végül három órán keresztül tartotta őt sakkban a fegyveres, akit végül a rendőrség ártalmatlanított. Slade meg volt róla győződve, hogy ezek az utolsó órái a Földön.

“Az eset legnagyobb hatása a Poszttraumás Stressz Szindróma volt. Próbáltam megértetni az emberekkel, milyen érzés például az, hogy a múlt és a jelen nem válik külön. De igazából leginkább együtt éreztem és sajnáltam a fogvatartómat, mert ő sokkal rosszabbul járt, mint én. Az eset legnagyobb hatása mégis ezeknek az érzéseknek a megjelenése volt.”

Később az indonéz rendőrség megmutatott egy fényképet Emmának a fogvatartójáról, amint az félmeztelenül fekszik egy vértócsában. A kép beégett a nő emlékezetébe.

“Nem éreztem haragot vagy gyűlöletet iránta. Csak óriási bánatot, hogy ennyi szenvedés van a szituációban.” Mondja.

Ez a felismerés, mint meséli, fontos pont volt az életében. Itt indult el azon az úton, amin később lecserélte a kosztümöt a szerzetesi öltözékre.

“Hiszem, hogy ez az eset indított el egy másmilyen irányba. Amúgy továbbra is sikeres, választékos, divatos bankár lennék. De amint az emberbe beléhasít a felismerés, hogy meg fog halni, elkezi másképp élni az életét.”

Emma egyre inkább kezdett rájönni, hogy a pénz és a karrier, amit ő a sikerrel és a boldogsággal azonosított, csak nagyon kis részei annak, aki ő valójában.

“Tovább akartam kutatni az után, hogy mit jelent embernek lenni és mi ez a furcsa kedvesség, amit néha a leglehetetlenebb pillanatokban érzünk.”

Emma pszichológushoz és egy túszok rehabilitációjának szentelt központba is járt, hogy legyűrje a Poszttraumás Stressz Szindrómát. Később teljesen elhagyta az üzleti karrierjét.

“Azt éreztem, hogy mivel nem haltam meg, többre vagyok hivatott. Túléltem ezt az dolgot és fel akartam fedezni az életem rejtett lehetőségeit.”

Utazgatott a világban és felfedezte a jógát, ami akkoriban még nem volt ennyire divatos. Visszatérve az Egyesült Királyságba, Somersetben három hónapig meditált és ez idő alatt meggyógyult.

Emma először 2011-ben járt Bhutánban, ahol a meditáció és a jóga régóta növekvő ágacskái gyümölcsöt kezdtek hozni számára. Most felerészt otthon van, Kent megyében, felerészt pedig Bhutánban, ahol a Buddhista tanítója lakik. Tibeti nyelvet tanul, megalapított egy sérült gyerekeket segítő szervezetet Bhutánban, és azt tervezi, hogy idővel odaköltözik majd egy hosszú elvonulás keretében. Jelenleg ő az egyetlen nyugati nő, akit szerzetessé avattak Bhutánban.

A két életútja közötti szigorú ellentét dacára Emma úgy gondolja, hogy arra született, hogy érdeklődjön a meditáció és a buddhizmus iránt. Korábban is, mielőtt szárba szökkent volna pénzügyi karrierje, előfordult, hogy meditált.

Emma most összefoglalja, mit tanult abból, hogy teljesen felforgatta és átszervezte az életét.

Nem számít, milyen drasztikus karriermódosításra adod a fejed, a készségeidet fel tudod használni az új életedben is

Lehet, hogy sokan úgy vélik, a kapitalista bankvilágban megszerzett képességek teljesen haszontalanok a tibeti hegyvidéken, Emma szerint nem így van. Például ő mindig jól teljesített, amikor csak magára számíthatott. Ez gyakran előfordult a munkájával járó folyamatos utazgatások során, és hasznát vette akkor is, amikor le kellett ülnie meditálni. És amióta segélyszervezetet irányít, a pénzügyi és szervezési ismeretei sem maradnak kihasználatlanul.

Túl sokat figyelünk kifelé ahelyett, hogy befelé néznénk

“Ha a városban dolgozol, gyakran csak az számít, hogy mennyit keresel, mit vehetsz meg, mennyire vagy sikeres. Hiányzik az igazi belső megértés. Belül valami nincs meg, nem fejlődünk. Néha érzünk valami olyat, hogy szeretnénk jó emberek lenni, de nem teszünk igazán semmit ezért.”

A siker nem a boldogság mércéje

Emma, ahogy visszatekint a nyolcéves banki karrierjére, belátja, hogy bár sikeres volt, nem volt boldog. “Jól akartam élni, jó eredményeket érni el, és azt hittem, amikor ezeket megkapom, majd boldog leszek. Azt hittem, az egyikből következik a másik, de ugyebár csalódnom kellett.”

A szerelmi kapcsolatok nem feltétlenül vezetnek boldogsághoz

Mivel cölibátust fogadott, ami a szerzeteseknél alapkövetelmény, Emma azt is elfogadta, hogy a jövőbeli boldogságát nem egy partner mellett fogja megtalálni, annak ellenére, hogy ez a boldogság és a kiteljesedés modellje, amit belénk neveltek. Bár elismerte, hogy sosem volt igazán jó párkapcsolata, lemondott arról, hogy egyszer majd megházasodik.

“A legtöbb ember a boldogság alatt részben azt érti, hogy talál valakit, akit szeret és vele éli le az életét” mondja. “Én erre az elképzelésre mondok nemet. Az én boldogságom nem függ attól, hogy megtalálom-e ezt a személyt. Ez már önmagában is nagy dolog, hát még lemondani a szexről… Nagy döntés kijelenteni, hogy ez nem az én utam."

Egy trauma nem jelenti azt, hogy vége a világnak

A dzsakartai incidens indította el Emmát azon az úton, ahol most van. Az emberrablás és bántalmazás sokkoló élményét át tudta fordítani békére és az emberek segítésére. “Egy nehézség nem a világ vége, hanem talán valaminek a kezdete.”

Miután a bhutáni lámája ezt mondta neki, Emma öt évvel ezelőtt bevonult egy kolostorba. Napi nyolc órában gyakorol és ez idő alatt 440,000 buddhista gyakorlatot végzett már el. Mostanában egy három éves himalájai elvonuláson dolgozik, amit akkor fog elkezdeni, amikor a 11 éves fia már elég idős lesz.

“Furcsamód nagyon hálás vagyok annak az élménynek, mert másképp csak tovább gyűjtöttem volna a drágábbnál drágább kosztümöket és egyre nívósabb szállodákban aludtam volna az üzleti útjaimon. A régi életemben sosem lehettem volna az, aki most vagyok. Olyan voltam, mint egy zavarodott gyerek, aki egyre csak újabb játékokat akar.”

Forrás: The Independent