Halottak napjára

Minden kultúrában van valamilyen intézményes forma a halál feldolgozására. Ezek általában ünnepek, rítusok, amik vezetnek minket és segítenek megbírkózni a hozzánk közel állók elvesztésével. Mi van azonban a saját halálunkkal? Ez olyan kérdés, mellyel a legtöbben csak az utolsó pillanatban szembesülnek igazán. Larry Rosenberg buddhista tanító írása segíthet tudatosítanunk, hogy a múlandóság ránk is vonatkozik. Halottak napján akár el is kezdhetünk gyakorolni.

“Az öregedés, a betegség és a halál kincs azoknak, akik megértik őket. Nemes Igazságok, Drágaságok. Ha emberek lennének, mindennap a lábuk elé borulnék.” -Ácsán Lee 

Harmincas éveim elején találkoztam egy tanítóval, aki később alapjaiban változtatta meg azt, ahogy az öregség- és haláltudatosságot kezeltem. Ez főleg egy konkrét alkalomnak volt köszönhető, amit itt elmesélek.

Tanítóm valódi nevét sosem árultam el, mindig csak Bádarájanának hívtam, amikor róla beszéltem. Ez azért van, mert ő maga kérte, hogy így tegyek. Nem akart ismertté válni vagy sok embert tanítani. Amikor ismertem, csak négy tanítványa volt, de úgy vélte, mind a négyen jó tanítók leszünk és általunk szélesebb közönséget ér majd el a tanítása.

Akkoriban egyetemi tanár voltam és próbáltam becsempészni a keleti tanításokat a munkámba. Bádarájana az egyik előadásom után odajött hozzám, elmondta, hogy komoly tapasztalata van a hindu és a buddhista tanokban, és felajánlotta, hogy tanít engem. Eleinte gyanakodtam, de sosem kért fizetséget és a tanításai is hitelesnek tűntek.

Pár évig dolgoztunk együtt. Egyszer azt javasolta, hogy menjünk le egy kis mexikói városkába, ahol már jártam, hogy lehetőségünk legyen intenzíven gyakorolni. Négy hónapot töltöttünk ott tanulással és jógával.

Egy este a kunyhóban olvastam és bejött Bádarájana. Nagyon izgatott volt, azt mondta, hatalmas lehetőség talált meg minket. Tíz nappal korábban egy mexikói munkás részegen beleesett a tengerbe. A testét csak most délután találták meg. Mexikóvárosból jön egy pap holnap, de a helyiek valamiért nem akarnak a holttesttel maradni addig sem. Valakit azonban szeretnének, aki elvégzi ezt a feladatot, és ránk, a két idegenre gondoltak.

Nem értettem tanárom lelkesedését és az értetlenségem csak nőtt, ahogy beléptünk a helyiségbe. A holttest egy nagy, jéggel megrakott dobozban feküdt. A férfi valószínűleg már életében sem volt apró, de felpuffadt teste hatalmasnak tűnt, a vonásai eltorzultak, a bőre kékes árnyalatú. Erőteljes bűz töltötte meg a szobát. Belépni is nehezemre esett. Ennek ellenére egész éjjel ott kellett lennünk.

Bádarájana a doboz egyik oldalához ült, én szembe. Hamarosan tanítani kezdett. “Nemrég ez az ember tele volt élettel. Most nézz rá.” Én természetesen jó adag viszolygást éreztem, de tanítóm nem hagyott; ösztökélt, hogy nézzek szembe a jelenséggel és a reakciómmal. Félelem, hányinger, utálat. Vágy a szoba elhagyására. Tanítóm iránti düh. Miért kell nekem ezt megtapasztalnom?

A csendes üldögélést időről-időre megszakította azzal, hogy megkérdezte, min megyek át épp. Ez volt a legértékesebb tanítása. Volt, hogy közvetlenül is kifejezte a tanítást: “Ez az ember valaha élt. Most halott hústömeg. Ez a törvény ránk is érvényes. Mi történik, amikor belátod ezt?” Azt válaszoltam, hogy nagyon fájdalmas, és hogy nem akarok foglalkozni vele.

“Nem, nem!” Mondta. “Ez az ember tanítást rejt számunkra. Roppant értékes tanítást.”

Nem mondhatnám, hogy teljesen megértettem, mit akar Bádarájana, de idővel fokozatosan lenyugodtam és valamennyire összeszedtem magam. Azért még mindig boldogan kimentem volna a szobából.

Végül Bádarájana azt kérdezte: “Miért voltam olyan lelkes, hogy ide jöhetünk?” Azt válaszoltam, hogy mert így tudja megmutatni, milyen értékes az élet. “Ez igaz,” mondta “de mélyebbre is mehetsz ennél. Ez remek ösztönzés a gyakorlásra. Arra figyelmeztet, hogy nincs sok időnk. Semmilyen fogalmunk nincs róla, mennyi adatik nekünk. Ez az ember nem tudta, hogy meg fog halni. Az élet nem csak önmagáért értékes, hanem azért is, mert lehetőség a gyakorlásra. Ez a legnagyobb ajándék, amit ez az ember nekünk adott. Erős motiváció a spirituális gyakorláshoz.”

A buddhizmus mélyen merít a haláltudatosság gyakorlatából. A temetői szemlélődés például benne van a Szatipatthána Szuttában, ami minden vipasszaná-gyakorlónak alapmű. Fő gondolata, hogy a test-elme folyamatainak stabil tudatossága megszabadíthat a szenvedéstől.

Később, ahogy jobban beleástam magam a buddhista gyakorlásba, thai, srí lankai és burmai szerzetesek vezetésével meditáltam a saját halálomon. A Maranaszati, vagyis haláléberség ezekben az országokban széles körben gyakorolt, nagy becsben tartott meditáció. Nyugaton kevésbé tanítják.

Előbb vagy utóbb mindannyian szembenézünk a halál tényével. Hajlamosak vagyunk életre és halálra, mint ellentétpárra gondolni: az élet, ami most van, és a halál, ami majd az út végén, remélhetőleg a roppant távoli jövőben vár ránk. Ez a hozzáállás bizonyos tudattalan arroganciát rejt. Más emberek öregek, betegek, vagy halottak lehetnek, de mi élünk, jól érezzük magunkat és relatíve fiatalok is vagyunk. Majd akkor foglalkozunk az ő problémáikkal, amikor azok jönnek.

A kultúránkban a fiatalokat piedesztálra emeljük, a betegeket kórházba, az időseket otthonba rakjuk, a halottainkat jól kipreparáljuk, hogy normálisan nézzenek ki a temetésen; mindent, csak ne kelljen a halállal túl sokat foglalkozni. Minden energiánkat a felhalmozásba öljük: anyagi javak, tudás, címek, föld, barátok, szeretők. Azt hisszük, ezeket önmagukért akarjuk, de valójában saját énünk gyarapításáért kellenek. Felhalmozott tulajdonaink látszólag elválasztanak minket az élet kőkemény igazságaitól. Úgy véljük, azok vagyunk, amit megszereztünk.

De az igazság az, hogy születésünk pillanatától kezdve öregszünk és fogalmunk sincs, mikor betegszünk vagy halunk meg. Senkinek nincs garantálva, hogy még egyszer levegőt vehet. A halál elveszi minden tulajdonunkat, énképzetünket. Nem az út végén vár ránk. Végig ott sétál velünk, egész életünk során. Ámuldozunk az olyan katasztrófák hallatán, mint a Titanicé, de az a helyzet, hogy mindannyian a Titanicon vagyunk éppen. Csak azt hisszük, hogy kéjutazás.

Ugyanakkor rengeteg félelmet rejtegetünk a betegséggel, az öregséggel, és a halállal kapcsolatban. Ez a rejtett félelem elszívja az energiánkat és megfoszt vitalitásunktól. Szembenézni ezzel a félelmünkkel az egyik legjobb dolog, amit az életünk jobbá tétele érdekében tehetünk. Elkezdjük értékelni és jobban kihasználni az időnket.

 

Végső soron aztán a buddhizmus a megszabadulás, a nirvána ösvénye. Arra tanít, hogyan lépjünk túl a halálon. Valójában az életünk során szerzett kötelékeink miatt szenvedünk. A Buddha elég egyértelműen fogalmaz: dolgokhoz kötődni, különös tekintettel az énképre, szenvedéshez vezet. A tudat, hogy a halálban el kell engednünk a megszerzett dolgainkat, talán rávezet minket, hogy most engedjük el őket, megkímélvén magunkat egy jó adag szenvedéstől. Ha most elvágjuk a kötelékeinket, később már nem kell és a halál nem lesz félelmetes. A halál ragyogó fénysugara felszabadíthat minket.

A Buddha öt halálmeditáció-témát hagyományozott ránk, ezeket ajánlott gyakran elővenni.

Az öt szemlélődés

  1. Ki vagyok téve az öregségnek. Az öregség elkerülhetetlen.
  2. Ki vagyok téve a betegségnek. A betegség elkerülhetetlen.
  3. Ki vagyok téve a halálnak. A halál elkerülhetetlen.
  4. Meg fogok változni; ami most kedves és vonzó, már nem fog érdekelni.
  5. Cselekedeteim gazdája vagyok, cselekedeteim örököse vagyok, cselekedeteimből születek, cselekedeteim által kapcsolódom, és cselekedeteim meghatározzák az életemet. Bármit teszek, legyen jó vagy rossz, annak viselnem kell a következményét.

Nem ez a legvidámabb téma a szemlélődésre, és a legtöbb ember, amikor először hallja, bizonyos fokú ellenállást érez velük kapcsolatban. Nincsen problémánk azzal, hogy a körülöttünk lévő világgal kapcsolatban a múlandóság buddhista tanításán elmélkedjünk, de a halál egy kicsit túlságosan személyes. A múlandóság törvényét a legbensőségesebb értelemben kell megértenünk.

Ezek a szemlélődések nem tartoznak az általános tananyaghoz a nyugati buddhizmusban. A hatvanas években, amikor a buddhizmus elterjedt Amerikában, az emberek egy újfajta érzést kerestek, alternatívát a drogok jelentette repülésre. Nem akartak olyan súlyos dolgokkal foglalkozni, mint a halál. Csak jól akarták érezni magukat.

De azokban az ázsiai országokban, ahol sok évszázada gyakorolják a buddhizmust, a haláléberség ősi és nagyrabecsült tradíció, és sokan gyakorolják. Vannak olyanok is, akik ezt a meditációs formát tartják a legmagasabb rendűnek mind közül. A Buddha is tett ilyen megjegyzést: “Minden lábnyom közül az elefánté a legnagyobb. Ugyanígy, minden éberséggyakorlat közül a halálon való szemlélődés a legmagasabb rendű.”

Annak ellenére, hogy ezek a gyakorlatok morbidnak és lehangolónak tűnhetnek, a rajtuk való munka épp ellenkező hatást ér el. A tanítványok gyakran jönnek azzal, amit én is megtapasztaltam, hogy valamiféle vidámság lett úrrá rajtuk; nyugalom és könnyedség. Sokan közülünk élünk úgy, hogy fel nem ismert félelmek nyomasztanak, nehezítenek el minket. A halálmeditáció segít felszínre hozni ezt a félelmet, hogy aztán lehetőségünk legyen megvizsgálni és rájönni, hogy ez is egy múlandó képződmény, melynek nincsen maradandó lényege.

A halál a lét velejárója, és egyszer mindenkinek szembe kell nézni vele. A haláléberség sokat segít ebben. Ha megértjük, hogy nem élünk örökké, az komoly motivációt jelenthet.

A Páli Kánonban ezt a jelenséget szamvégának hívják: a gyakorlás igénye, mely felkelhet az élet múlandó természetének tudatosítása által. Lehet, hogy megütközünk azon, amit találunk és olyasmiket is gondolhatunk, hogy eddig nem éltünk helyesen. Lehet, hogy felforgatja az életünket és teljesen új fejezetet nyit. Még ha nem is jár ilyen drámai hatással, lehet, hogy megerősíti a gyakorlásunkat. Kevésbé fog lekötni a hatalom, a presztízs, a pénz, a vágy, a javak felhalmozása. Elkezdjük tényleg megérteni a dharmatanításokat, és megéljük őket ahelyett, hogy csak intellektuálisan feldolgoznánk. A szamvéga átalakítja a szívet az egocentrikus létezésből az időtlen, mérhetetlen és szent keresésébe.

 

Forrás: Lion's Roar
Fordította: Harlam Bálint