Lipcsei Mariann: Kairos – Gondolatok az öregedésről, a halálról és a halhatatlanságról

„A kairos-ban lévő pillanatokat nem feledi az ember, mert ott az élet intenzitása elsöprő. A kairosban ott van a szellem. Giannis ezt tanította nekem a kairos-ról.”

Lipcsei Mariann Rodosz szigetén él és írja könyvét. Kairos – Gondolatok az öregedésről, a halálról és a halhatatlanságról című írását most a szerző előadásában hallgathatják meg a BuddhaFM rádióban. Az írás a Dróton jelent meg először és itt el is olvasható.

Az adás időpontja: 2020. NOVEMBER 2., HÉTFŐ 08:45; kedd 11:45; szerda 14:45; csütörtök 17:45; péntek 21:45; szombat 08:45; vasárnap 21:45

Giannis Kalidonis portréja, Vangelis Pavlidis karikaturista rajza

A szerző bemutatkozása:

A természet, a költészet, az egyszerűség és a tökéletlenség rajongója és zászlóvivője vagyok. Sok évembe telt, mire definiálni tudtam ezeket az értékeket magam számára, illetve mire rájöttem, hogy ezen értékek mentén tudok leginkább individualizálódni.

Már egy ideje egy görög szigeten éltem, mire arra is rájöttem, hogy valójában pont ezeket az értékeket képviseli az Égei-tenger szigeteinek hihetetlenül paradox világa. Ezért, talán nem is véletlen, hogy ide keveredtem…

Rodosz szigetére 2009-ben léptem először, 2015 óta tanulmányozom a sziget kultúráját és készítek interjúkat a legkülönfélébb helyiekkel első készülő könyvemhez. 2017-ben a szigetre költöztem, amely lépés segített egy immáron bennfentes képet alkotnom a helyi kultúráról és közösségről. Már nem turistaként idealizálom ezt a (számomra) rendkívül izgalmas világot, hanem a bőrömön érzem annak sok visszásságát, örömét, báját, emberi gyarlóságait és melankóliáját is. (ez a változás a Görögországról szóló bejegyzéseimen igencsak érzékelhető)

Az évek alatt a Dodekaniszosz szigetcsoport több szigetét is meglátogattam, mely még tágabb rálátást engedett az Égei-tenger ezen térfelének természeti és kulturális gazdagságára, hagyatékára. Nagyon erős hitem van az itt felfedezett kulturális értékek mélyén meglelt univerzális emberi tudásban, melyek sajnos – a helyi kulturális identitás eltűnésével, illetve annak félreértelmezésével – elveszőben vannak.

Erősen hiszek a diverzitás erejében, és az egyes egyedi ember sorsának felbecsülhetetlen jelentőségében. Témáim az úgynevezett spirituális antropológia, a természetben megbúvó (mai életünkben csak nyomokban fellelhető, elfeledett) bölcsességek újra felfedezése, az egymástól különböző kultúrákon keresztül meglelhető univerzális emberi értékek hangsúlyozása, azok reflektorfénybe helyezése, kimentése, valamint a szabad, autonóm, értelemre és szeretetre képes emberi individuum születésének feltételei – különös tekintettel az érzelmi és mentális egészségre, és a család és kultúra funkciójára mindebben a folyamatban.

Tanulmányaim és kezdődő “karrierem” teljesen más területen indult, mint ahová ma megérkeztem, amely tény nem más, mint indikátora egy hosszú, rögös önismereti, önfelfedezési folyamatnak. A követendő irány merőben megváltozott, a lineáris égbe mutató vektor, valamint az adaptáció a meglévő szociokulturális struktúrákhoz nem bizonyult számomra életszerűnek és kivitelezhetőnek. A tágasságra való törekvés, belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása számomra a cél, ameddig csak lehet.

Ehhez a célhoz nagyban hozzájárult a külföldi turizmusban tisztára takarított mosdók, hotelszobák, elmosogatott edények, felaprított zöldségek, megfőzött és kiadott kávék nagy száma, a szép, de nagyon nyers erőkkel operáló mediterrán világban való eligazodás és újrakezdés embert próbáló kísérlete, ahol a helytálláshoz semmilyen hasznát nem vettem két megszerzett diplomámnak, illetve korábbi irodai- és élettapasztalataimnak. Mondhatjuk úgy is: üres volt a tarisznyám. Nem is csoda, hogy sokáig bizonyos voltam benne, hogy én ezen az úton bizonyára előbb-utóbb elbukok.

A papírformáknak és a lerögzített szabályoknak szépen meg tudtam felelni mindig, de abból a tudásból, amit az ember kizárólag úgy szerezhet meg, ha ismeretlen terepre téved, szűz voltam. Talán nem is volt erre megfelelőbb hely, mint egy görög sziget, ahol az emberek jól tudják: oly kevés dologra van befolyásuk, mert a természeti erők nagy intenzitással formálják életüket.

Valahol e két világ közötti hídon érzem magam most: a gyakorlat és az intellektus, a falu és a város, a rusztikus görög sziget és Budapest között.

Egy vagyok azok közül, akik a “déli” világban találták meg azokat az értékeket, melyek kiegészítik és harmonizálják “északi” strukturáltságukat és fegyelmüket. Egy vagyok azok közül, akik a mediterrán világban, és a magányos utazó szerepében találtak meg valamiféle kulcsot saját maguk mély szinteken történő megismeréséhez és kibontakoztatásában. És egy vagyok azok közül, akik hisznek az “ártatlan gyönyörvágyban”:

“Ez az, amit Shakespeare midsummer madness-nek hív, ez a szentivánéji őrület. Ez az, amiért nekünk annyira kell a jó étel és ital és a csók és a szerelem és a jó alvás és a meleg és a virág és a séta és a napfény, s amiért nem kell, egyáltalában nem kell a loholás, a munkában való meggörbülés, a hazugság, a fontoskodás, a nagyszakállú tudomány és a pergamentsárga vallás. Ezért kell nekünk mindenekelőtt a béke, a nagylelkűség, a derű, a nevetés, előítélettelenség s ezért nem kell nekünk a zsivaj, a tülekedés, a háború, a komiszság, az elv és az erőszak.” – Hamvas Béla: Arlequin