Ruth Ozeki: Semmi sincs hiába

Ha írónak vagy művésznek álltál, semmi sincs hiába. Még a legfájdalmasabb és legnehezebb élethelyzetek is egy kreatív alkotófolyamat alapanyagát képezhetik, a művész dolga pedig az, hogy ezt éberségével felismerje, tudatosan megragadja és végül kiaknázza. Első ránézésre ez a hozzáállás hidegnek és számítónak tűnhet ugyan, de nem az. Ellenkezőleg. A művészet ugyanis, amikor ilyen sötét helyekről és nehéz szituációkból származik, éppen annak az eszközévé válik, hogy a legintenzívebb emberi érzelmeinkkel azonosulhassunk és szenvedéseinket valami jelentéssel bíró dologgá alakíthassuk át.
A nagymamám halála miatt pontosan egy ilyen fájdalmas és nehéz helyzetbe kerültem. Anyám nem akart hazautazni Japánba a temetésre, ezért én mentem helyette. A hamvasztást ugyan lekéstem, de még időben érkeztem ahhoz, hogy ott lehessek, amikor a nagymama földi maradványai a temető sírkertjének családi parcellájában elhelyezésre kerültek. A szertartás reggelén a nagynéném bevitt a nappaliba, ahol a nagymama urnája állt. Egy pár eldobható fapálcikával kivett három vagy négy fehér csontdarabot a nagymama csontjai közül, majd egy Tupperware márkájú, kisméretű fedeles műanyagdobozba tette azokat. A dobozkát a kezembe adta és arra kért, hogy vigyem haza anyámnak.
Ez a hagyomány, a honewake, vagyis „a csontok megosztása” meglehetősen gyakori Japánban, Amerikában azonban szinte ismeretlen. Nem volt könnyű teljesítenem a nagynéném kérését. Anyám etnikailag japán ugyan, de élete jelentős részét az Egyesült Államokban töltötte és nem követte a japán tradíciókat. Ráadásul a viszonyunk akkoriban feszültségekkel teli és komplikált volt. Amikor felhívtam telefonon, hogy elhoztam Japánból az anyja csontjait és szeretném azokat átadni neki, nem tűnt túl boldognak, így aztán ejtettem a témát és a dobozkát a szekrényem hátsó polcára tettem. Évek teltek el és a nagymama csontjai, ez a csontváz a szekrényemben, egyszer csak kísérteni kezdett. Úgy döntöttem, hogy erre a helyzetre az egyetlen megoldás az, ha egy művészeti projektet készítek belőle.
Készítettem tehát egy filmet A csontok megosztása (Halving the Bones) címmel. Vásároltam egy kamerát és felvettem magamat meg anyámat, ahogy végül átadtam neki a csontokat: beszéltünk a családunkról, a család történetéről, a nagymamáról és a halálról. Kérdéseket tettem fel neki, még vágás közben is folytattam vele az interjút, és amikor elkészültem, együtt néztük meg a filmet.
Ez tehát egy olyan folyamat volt, ami által közelebb kerültünk egymáshoz, méghozzá annyira közel, hogy később, amikor Alzheimer-kórt diagnosztizáltak nála, beleegyezett és hozzánk költözött. Ennek köszönhetően, a férjemmel együtt, gondját viseltük és mellette tudtunk lenni a halálos ágyán is. Nem hiszem, hogy mindez lehetséges lett volna, ha nem készítjük el együtt ezt a filmet. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy nevetségesen bonyolult módja volt a probléma a megoldásának. Eredményt hozhatott volna az is, ha elmegyek az anyámhoz és egyszerűen csak beszélek vele vagy családi ügyekben jártas szakértő segítségét kérjük. Ezen megoldások azonban meg sem fordultak a fejemben.
Ezt követően, amikor nehéz helyzetbe kerültem regényt írtam a szituációról.  Hogyha összezavarodtam a munkahelyi etikát illetően, szomorú voltam a szüleim halála miatt, vagy dühös voltam a vállalatnál tapasztalt rosszindulat miatt, vagy aggódtam a japán földrengés és a szökőár miatt, akkor az írás hosszadalmas folyamatát használtam fel arra, hogy alaposan megvizsgáljam a kényelmetlenségem forrását. Megkérdeztem magamtól, hogy milyen az adott érzés? Milyen történeteket mesélek el magamnak? Mire gondol vagy mit tesz ez a személy? Milyen érzés lenne a bőrébe bújni, a fejébe látni? Ilyen értelemben az írás nem sokban különbözik a meditációtól, ahol a történeteiddel bensőséges viszonyba kerülsz, annak érdekében, hogy átlásd a lényegüket, majd el tudd engedni. Az írás során is pontosan ez történik, bensőséges viszonyod alakul ki a történeteiddel, hogy majd el tudd engedni. Először azonban meg kell ragadnod, kézzelfoghatóvá kell tenned azokat.
Nem kell profi művésznek vagy írónak lenni ahhoz, hogy a nehéz helyzetekből kreatív munkával alkotásokat, műveket hozzunk létre. S ezek a versek, naplóbejegyzések, vagy a foltokból készült (steppelt) ágytakarók, a kollázsok vagy a dalok nem kell, hogy nyilvánosságra kerüljenek. Alkotásunk maradhat teljesen privát, hiszen pont ebben a személyes térben készül el, még a „hivatásos művész” keze alatt is. Mi emberek, mi mindannyian, határtalanul kreatív lények vagyunk. Ha ennek tudatában megengedjük önmagunknak, hogy a felmerülő nehéz élethelyzetekre művészi és intuitív módon reagáljunk – és válaszaink ne merüljenek ki pusztán orvosi, gyakorlati, vagy racionális reakciókban – akkor képesek leszünk a szenvedést átalakítani valamilyen jelentéssel bíró dologgá (pl. egy műalkotássá), s ez mindannyiunk számára hasznos lehet.

A szerzőről:
Ruth Ozeki a Soto Zen papnője és díjnyertes író. Regényei: All Over Creation, My Year of Meats, és A Tale for the Time Being. New Yorkban és British Columbia-ban él.

honewake お骨を分け vagy 分骨（ぶんこつ）Erre a szokásra olyan esetben kerül sor, amikor a közeli hozzátartozók nem ugyanazon a területen élnek. A megosztott csontok tárolására általában tojás formájú mini urnákat használnak és azokat egy házi oltáron helyezik el. (A ford. megjegyzése)

Fordította: Szabó Ágnes

A képek forrása