Interjú Pavo Csöjning Dordzsival, bhutáni filmrendezővel

Pavo Csöjning Dordzsi a rendezője a Lunana: Jak az osztályteremben című bhutáni filmnek, amit Oscar-díjra is jelöltek legjobb külföldi film kategóriában. Ez az első bhutáni alkotás, amit nomináltak erre az elismerésre. Az ünnepélyes eredményhirdetés és díjátadás március 27-én lesz.

A film történetének helyszíne a Himalája csúcsai közt lévő elzárt vidék, Lunana, és itt egy általános iskola. A körülmények itt meglehetősen szigorúak, ugyanis se folyóvíz, se áram nincs a környéken. A forgatáshoz is napelemekkel biztosították a megfelelő áramellátást. Ide rendelik ki tanárnak Ugyent, a városi, álmodozó fiatal pedagógust, aki jövőjét sokkal szívesebben képzelte volna el Ausztráliában popénekesként, mint a Himalája magas hegyei közt. Az ő beilleszkedéséről, a közösség erejéről és az összetartozásról szól a film. A film előzetese megtekinthető a képre kattintva:

A Tricycle buddhista magazin munkatársa, Sandnya N. Singh készített interjút a rendezővel. 

Sandnya N. Singh: Milyen reakciókkal találkozott, miután megtudta, hogy a Lunana-t jelölték a legjobb külföldi játékfilm kategóriában?

Pavo Csöjning Dordzsi: A történelemben ez az első alkalom, hogy bhutáni filmet Oscar-díjra jelöltek, és ez az egész nemzetet magával ragadta. A film továbbá más himalájai közösségek szívét is megérintette. Nepáli, szikkimi filmesek üzengetnek nekem, hogy: “Nem tudok rendesen beszélni, mert az érzlemektől elszorul a torkom.” Tibeti fiatalok a kávézókban beszélik ki a filmet. (Arra már gondolni sem merek, hogyan jutottak hozzá, mert még nem szabadna hogy ott legyen!)

Ha egyet kéne kiemelnem a reakciók közül, akkor az egy üzenet lenne, egy bhutáni kolostorban élő lámától ahol én is sokat dolgozom. Valaki elmagyarázta neki mi is az az Oscar-díj, és hogy mennyire fontos. Mindenét felajánlotta, egy kiló vajat és 50 rúpiát Guru Rinpocse szobrának megfogadva, hogy tovább fogjuk vinni Bhután nevét. 

S.N.S: A filmet a világ egyik legelszigeteltebb kis falujában forgatták, de mire bemutatták, maga a világ is elszigetelődött a világjárvány miatt. Hogyan kényszerítette ez a globális elszigeteltség arra, hogy újragondolja, hogyan mutassa be vagy pozicionálja a Lunanát?

P.Cs.D: Noha Lunana nyelvileg, kulturálisan és földrajzilag is nagyon különbözikk attól, amivel a világ nagy része eddig találkozott, de mégis egy egyetemes témát érint: az otthon és a boldogság keresését. Azt hiszem ez fogta meg az embereket. Mert amikor a világjárvány berobbant, nagy volt a gyanakvás, az elkülönülés és az elszigetelődés. És itt van ez a film, ami nagyon egyszerű és pont arról szól, amire minden ember vágyik. 

Amikor bekerült az Oscar-jelöltek szűkített listájára megkérdeztem az ügynökömet, hogy ez hogyan lehetséges egyáltalán? Erre azt válaszolta, hogy nehéz időket élünk, a film pedig felemelő, és amikor vége, az emberek jobban emlékeznek rá mint a nyomasztó filmekre. Úgyhogy nagyon büszke vagyok, hogy sikerült elérnie ezt a filmnek. 

S.N.S: Az különösen érdekes, hogy miközben a világ elszigetelődött, Lunana elszigeteltsége véget ért. Hogyan tudnád ezt megmagyarázni?

P.Cs.D: Forgatás közben az egyik felem azon gondolkodott, hogy vajon helyesen cselekszem-e? Lunana az egyik utolsó érintetlen település a világon. Talán békén kellene hagynom a falut. Van-e jogom kiteregetni az életüket? Mert ha egyszer megteszem, vége az ártatlanságuknak. De épp amikor indulni készültünk, jött egy telekommunikációs cég hogy felállítsa az első mobiltornyot, ugyhogy ez egy keserédes pillanat volt számomra. Persze a modern létesítmények miatt jobb lesz az életük. De ez a tisztaság el fog tűnni. Valójában már el is tűnt. Tegnapelőtt kaptam egy üzenetet egy fiatal lánytól, Pem Zamtól, aki a szerepelt is a Lunanában. Van most már Facebook fiókja. Úgyhogy ezeket a történeteket mostantól fel fogja majd váltani, tudod, a Tik-Tok.

S.N.S: Úgy hallottam, hogy minden film a készítőjének egyfajta  kiterjesztése. Mennyire vagy jelen saját magad a munkában?

P.Cs.D: Ugyen karakterében sok minden van belőlem. Olyan valaki vagyok aki Amerikában, Európában és a Közel-Keleten nőttem fel, és épp a megfelelő pillanatban tértem vissza Bhutánba, mert már elég idős voltam ahhoz, hogy értékelni tudjam ezt a bhutáni életmódot. Osztozom Ugyennel abban is ahogy képes megnyílni erre a csodálatos világra, és abban a felismerésében is, hogy mennyit képes tanítani ez a kultúra, ez a hagyomány. 

Megpróbáltam a saját tapasztalataimat is belevinni a filmbe. Egyszer Dzongszár Khjence Rinpócsét kísértem, fent a magas hegyekben jártunk. Végig esett az eső. Vizes, sziklás és jeges volt az út. Egy jakpásztor sátrában leltünk menedékre, aki meleg jaktejjel kínált minket. A pásztor mezítláb volt, a lába csupa bőrkeményedés és repedés. Megkérdeztem tőle: “Miért nincs rajtad cipő?” Mire ő: “A pénzemet csak a legszükségesebb dolgokra szabad költenem.” Aztán bejött a fia aki gumicsizmát viselt. Ez nagyon szíven ütött. Az apa és fia esős jelenete a Lunanában ezen a történeten alapul. [A filmben a Lunanába vezető úton Ugyen megáll egy vendégháznál, ahol a vendéglátójának, Phurbának nincs cipője. Phurba elmondja Ugyennek, hogy ő mezítláb szokott járni mert nincs pénze cipőre. Ekkor jön Phurba fia, aki új gumicsizmát visel.] Amikor szülői áldozatvállalásról beszélünk, ez az a bhutáni hozzáállás amiről sokan megfeledkeznek. 

S.N.S: A több mint 4.500 méter tengerszint feletti magasságban történő forgatás fizikai nehézségei mellett a távoli helyszín  technikai gondokkal is szembesített. Hogyan befolyásolta ez a filmkészítést?

P.Cs.D: Mivel Lunana oly távol van a civilizációtól, úgy éreztük, mintha vissza utaztunk volna az időben. Semmilyen modern berendezés nem volt, úgyhogy napelemekre és töltőkre voltunk utalva. De voltak olyan napok, hogy nem volt napsütés. Ezért csak egy kamerával forgattunk, és csak a legszükségesebb eszközöket töltöttük fel, persze a kamerát és a hangot, a felvételek továbbításához pedig számítógépeket használtunk. Ez azt jelentette, hogy nem tudtam megnézni a napi anyagot nyers, vágatlan formában. Fogalmam se volt arról, hogy néznek ki a felvételek egész addig, amikor két hónap múlva a vágószobába nem kerültünk. Azt mondtam a stábnak, hogy még ha a filmünk totál kudarc lenne is, arra ezért büszkék lehetünk, hogy egy olyan filmet csináltunk aminek nulla a széndioxid kibocsátása. De épp ezek a szigorú körülmények kényszerítettek arra, hogy nagyon odafigyeljek arra, hogy mit is veszek fel. 

S.N.S: Úgy hallottam, új filmen dolgozik. Ha a Lunana középpontjában az elégedettség, az otthon és az összetartozás állt, akkor mi lesz az új film érzelmi hajtóereje?

P.Cs.D: Bhután egyedülálló, mert a múlt század végéig egyfajta ön-elszigetelődésben éltünk. A televízió és az internet csak a 2000-es évek elején tűnt fel. Hirtelen felébredtünk, és a tévé státuszszimbólummá vált. Az emberek a jakjaikat és a teheneiket is eladták a tévékészülékekért. Az új történetem ebben az időszakban játszódik. A változásról és az átmenetről szól. 

S.N.S: Miért olyan fontos számodra a változás és az átmenet története?

P.Cs.D: Egyszer Lunanában túráztam, és egy férfi azt mondta nekem: “Amikor fiatal voltam az egész hegyet hó és jég borította, de mára minden évben egyre kevesebb van belőle.” Erre én azt válaszoltam: “Óh igen, ez a globális felmelegedés.” Mire ő: “Én nem tudom mi az a globális felmelegedés, de ez itt a hóoroszlánok otthona. És így a hóoroszlánok el fognak tűnni a világból.”

Felismertem az ebben rejlő bölcsességet,mert ő tulajdonképpen azt mondta, hogy a megvilágosodás szíve fog eltűnni a túlfogyasztásunk miatt, mivel a vágyainkat a szükségleteink elé helyeztük. Annyi bölcsesség van benne. Az alkotmányunkban áll, hogy a kormány célja a boldogság biztosítása a polgárok számára. A bruttó nemzeti boldogság eszméje, ami a megelégedettségre utal, erre épül. A modernizációval épp ezt veszítjük el. 

Úgyhogy az új projekt rólunk szól mint társadalomról, arról, hogyan próbáljuk megtalálni a helyünket ebben a modern világban, beleértve azt is, hogy mit nyerünk és mit veszthetünk. 

S.N.S: Emlékszem, évekkel ezelőtt megnéztem az indiai Dehradunban a Lunana egy nyers vágott változatát. El vagyok ragadtatva hogy mi lett belőle!

 P.Cs.D: Az egész szürreális volt. Tudod Bhutánban, amikor azt mondjuk, hogy “mesélj nekem egy történetet”, valójában úgy mondjuk, hogy “oldj meg nekem egy csomót!” Tehát a történeteknek van ez a magasabb célja is , ez a feloldó, megszabadító cél. Az a feladatuk, hogy tanítsák az embereket, megtanítsák önmaguk és a világ, amelyben élnek, megismerésére. A megvilágosodáshoz kell közelebb vinniük őket. Remélem, hogy a film sikere több bhutáni történetmesélőt és alkotót fog arra ösztönözni, hogy megosszák történeteiket. 

-Ebben a videóban a rendező eddigi hollywoodi élményeiről, az egyik Pókembert alakító filmsztárral, Andrew Garfieldel való találkozásáról beszél:

Forrás –  Tricycle

AP NEWS

A BuddhaFM A  Tan Kapuja Buddhista Egyház által fenntartott online rádió. A rádió minden buddhista irányzat és az összes buddhista közösség számára nyitott, melynek tanítása és beszéde a BuddhaFM  küldetés nyilatkozatával  összhangban szólal meg.

BuddhaFM – Adásban a Tan!

Kövessenek minket  Facebook Spotify oldalunkon és  Youtube csatornánkon.

Hírszerkesztő: Fenyvesi Róbert