Főoldal > Új hangoskönyv indul! Ácsán Szumédhó: Így van ez – A valóság természete
Ez a könyv válogatás Ácsán Szumédhó tanításaiból, amelyeket a théraváda buddhizmus hagyományaiban jártas és meditációs tapasztalatokkal rendelkezõ hallgatóságnak adott. A fejezetek többsége olyan beszédeket tartalmaz, amelyek elvonulásokon részt vevõ világi emberek, vagy Ácsán Szumédhó szerzetes-tanítványai elõtt hangzottak el.
Fordította Tóth Zsuzsanna, elmondja Kövesdi László
Az első rész időpontja: 2020. OKTÓBER 6., KEDD 07:00; szerda 10:00; csütörtök 13:00; péntek 16:00; szombat 07:00; vasárnap 20:00
„Ott ültem és azon töprengtem, hogy mikor hagyja már abba, úgy véltem, csak az idõm vesztegetem. Forrt bennem a düh, elegem volt és el akartam menni. De nem tudtam elég bátorságot összeszedni ahhoz, hogy megtegyem, tehát maradtam. „Átmegyek egy másik kolostorba. Elég volt, ezt már tényleg nem bírom elviselni!” És akkor Ácsán Cshá rám nézett a legragyogóbb mosolyával, és megkérdezte: „Jól vagy?” És mindaz a harag, ami három
óra alatt gyûlt bennem, hirtelen szertefoszlott. Érdekes, nemde? Háromórányi fortyogás után egyszer csak elillan a düh. Megfogadtam hát, hogy a türelem lesz a gyakorlatom, és ezúttal a türelmet fejlesztem. Minden beszéden ott voltam, és végig is ültem mindegyiket, amíg csak a testem bírta.
Elhatároztam, hogy nem hagyom ki a beszédeket, nem menekülök el, hanem egyszerûen türelmet gyakorlok.
Így tettem, és ezzel lassacskán felismertem, nagyon sokat segített az, hogy lehetõségem nyílt a türelem gyakorlására. A türelem belátásomnak és a Dharma megértésének szilárd alapzata lett; enélkül csak ide-oda sodródtam, kóboroltam volna. Láthatjuk, milyen sokan tesznek így. Sok nyugati jött Vatpápongba, és aztán tovább is állt, mert nem volt türelmes.
Nem volt kedvük türelemmel végigülni a háromórás dészanákat. Olyan helyre vágytak, ahol tüstént megvilágosodhatnak, és gyorsan letudhatják az egészet, mégpedig kedvükre való módon. Az önzõ vágyak és ambíciók miatt, amelyek akár a szellemi ösvényen is hajthatnak minket, képtelenek vagyunk méltányolni azt, ahogyan a dolgok vannak. Amikor végiggondoltam vatpápong-beli életemet, rájöttem, hogy igen szerencsés volt a helyzetem: volt ott egy jó tanító, jutott elegendõ étel, a szerzetesek jó szerzetesek voltak, a világi követõk igen nagylelkûek és kedvesek, és erõs volt az ösztönzés, hogy a Dhammát gyakoroljam. Ennél jobbat nem kaphat az ember, csodálatos lehetõség volt. És mégis, oly sok nyugati nem látta be ezt, mert hajlamosak voltak azt gondolni: „Nincs kedvemre ez, nem tetszik az, másképpen kellene lennie.” Vagy azt: „Én úgy vélem, hogy… Én úgy érzem, hogy… Nem akarok veszõdni ezzel meg azzal…”
Emlékszem, amikor átköltöztem a Thamszengphet kolostorba – ami abban az idõben igen csendes, félreesõ hely volt–, egy barlangban éltem. A barlang alján egy nagy óriáskígyó tanyázott, ezért egy helybeli épített nekem egy emelvényt. Egyik este gyertyafénynél ültem ott. Hátborzongató volt. A gyertya különösárnyékokat vetett a sziklákra. Félni kezdtem, aztán egyszer csak meglepõdtem. Felnéztem, és épp fölöttem ott gubbasztott egy nagy bagoly és bámult rám. Hatalmasnak látszott – nem tudom, hogy valóban akkora volt-e, de a gyertyafényben mindenesetre óriásinak tûnt –, és egyenesen rám nézett. Arra gondoltam: Nos, mi is az, amitõl valóban meg kellene ijednem? Megpróbáltam elképzelni csontvázakat, kísérteteket, Káli anyát, amint vér csöpög az agyarairól, hatalmas zöld szörnyeket. Aztán elnevettem magam, mert hirtelen annyira mulatságos volt az egész. Rájöttem, hogy egyáltalán nem félek.
Abban az idõben nagyon fiatal szerzetes voltam, és egy éjjel Ácsán Cshá egy falusi ünnepségre vitt engem és – ha jól emlékszem – Szatimantó bhikkhut. Szatimantóval nagyon komoly gyakorlók voltunk, és kerültünk minden haszontalanságot és komolytalanságot. Persze egy falusi mulatság volt alegutolsó, amiben szívesen vettünk volna részt, mert ezekben a falvakban odavannak a nagy hangszórókért. Ácsán Cshá mindenesetre magával vitt minket, és hajnalig kellett virrasztanunk a hangszórók rekedt zajában. A szerzetesek pedig egész éjjel tanításokat adtak! Csak a barlangomon járt az eszem, és hogy a zöldbõrû szörnyetegek meg a kísértetek messze jobbak ennél. Észrevettem, hogy a hihetetlenül komoly Szatimantó is mintha nagyon dühös, ítélkezõ és boldogtalan lett volna. Siralmasan festettünk. Azon töprengtem, hogy Ácsán Cshá vajon miért tesz ki minket mindennek? És akkor lassacskán magamtól is beláttam. Emlékszem, ott ültem és arra gondoltam: „Itt ülök és nyugtalankodom. Ennyire rossz itt lenni? Az az igazán rossz, amit teremtek belõle. A tudatom az, ami igazán nyomorult. El tudom viselni a hangszórókat, a ricsajt, a szétszórtságot, az álmosságot; az igazi szenvedés az a borzalmas valami a tudatomban, ami gyûlöli az egészet, meg van sértve és el akar tûnni innen.”
Aznap este megértettem, hogy a tudat micsoda szenvedést képes köríteni olyan dolgok köré, amelyek tulajdonképpen elviselhetõk. Úgy emlékszem, világosan beláttam, hogy mi az, amirõl azt gondolom, hogy szenvedés, és mi valóban az. Elõször az embereket, a hangszórókat, a kavarodást, a ricsajt és a kényelmetlenséget okoltam, úgy véltem, az a baj. Aztán rájöttem, hogy nem így van, és hogy a tudatom az, ami szenvedésteli.”
A Tibeti Szerzetesnői Projekt (Tibetan Nuns Project – TNP), egy Seattle-ben és az indiai Himácsal Prades Kangra körzetében működő, az Egyesült Államokban bejegyzett jótékonysági szervezet,
A nagyra becsült tibeti buddhista tanító és dzogcsen mester, Csökji Nyima Rinpocse a nepáli Lumbíniben, a Buddha szülőhelyén, hivatalosan felavatta a Pal Thubten Sedrub Ling,
Vaszi Sándor Urgyen saját élményein keresztül mesél a buddhista elvonulások fontosságáról, felidézve többek között Taron töltött éveit, valamint a közelmúltban zajló, Keith Dowman dzogcsen mesterrel